X. Többet ésszel, mint erővel

 

Napkeltekor már készen álltak lovaink és

mellettük hetven fegyveres tóba, akik minket a

Pampa de Salinasra volta kisérendök.

Elbúcsúztunk Unicától, aki különös gondjaimba ajánlta Horno Alfonzót

A többi harcos meg az amazonok is kivonultak, az elmaradhatatlan zenekarral, és jó utat kívántak nekünk.

Mikor elhaladtunk a tegnapi harctér mellett, eszembe jutott valami, s e kérdéssel fordultam Winterhez:

- Elhatározta már, mit fog tenni a fogoly mbocovikkal?

- Még nem - felelte. - Csak akkor határozhatok, ha visszatértem a Laguna de Bambutól. Ha Hornónak nincs baja, ha sikerül kiszabadítanunk, akkor én sem bántom a mbocovíkat, szabadon bocsátom őket, de előbb keresztülviszem, hogy kössenek frigyet a tobákkal.

- És ha Horno meghalt, vagy ha egyáltalán meg sem találjuk?

- Az első esetben a vétkesek halállal bűnhődnek, a második esetben pedig addig keresem Hornót, amíg meg nem találom, vagy amíg meg nem győződöm, hogy teljesen elveszett. De önnek is van oka haragudni a mbocovikra. A társait megtámadták és fogságba hurcolták. Ezt ön büntetés nélkül hagyja?

- Majd megkapják a büntetésüket. A főbűnös, sőt az egyedüli bűnös a sendador. Vele számoljunk le. Ha a mbocovikat akarnám ezért felelősségre vonni, megtehettem volna tegnap. Ma már késő.

A berektől észak felé lovagoltunk. Szabad mezőkön és ritkás erdőkön ügettünk át, melyek nyílt prérikkel, sűrű ligetekkel váltakoztak, vagy tágas, homokos pusztákkal, ahol nem volt fű, csak sós lagúnák.

A desierto nagyon sietett, és csak délben állt meg egy órára.

Éjszakára egy erdő szélén telepedtünk le, ott megvacsoráltunk, pitymallatkor pedig továbbmentünk.

A második nap is úgy folyt le, mint az első, csakhogy most több volt a puszta, mint az erdő meg a szavanna.

A harmadik nap délelőttjén nyugatnak fordult a desierto.

- Keleten - monda, arra mutatva - sűrű erdő van, melyen csak fejszével lehet áthatolni. Sok ingovány is van benne meg szúnyog. Tehát kerülünk egyet.

- És mikor leszünk a Laguna de Bambunál?

- Délután. Estére számítottam, de nagyon gyorsan mentünk.

- Akkor jó, ha óvatosak leszünk, nehogy idő előtt észrevegyenek minket.

- Attól nem kell félni. Az otthon maradt negyven mbocovinak csak az a dolga, hogy húst vadásszon az asszonyok meg a gyermekek számára. De a vadászterületük északon van, nem a mi irányunkban, ahol csak sivatag meg atlábolhatatlan posvány akad. Bízza ezt csak rám. Én majd megmondom önnek, mikor kelj résen lenni.

Pena is járt már a Laguna de Bambunál, csakhogy nem ezen az úton. Azt állította, hogy nagyon kitértünk keletnek.

- Ha az ön útján lovagoltunk volna -monda Winter -, elvesztettünk volna két napot. Az Őserdő több mint egy napi járásra húzódik nyugatról keletnek. De néhány óra múlva rá fog ismerni a vidékre, amelyen ön is járt.

Déltájban ismét északnak kanyarodott a desierto. Most fölényes síkon mentünk egy jó óráig, keletre egy berek, a puszta közepén pedig egy keskeny, cikcakkos lagúna volt. A vize csillogott a sótól, se állati, se növényi életnek nem volt nyoma a környékén.

- Ez ugye a Laguna de Serpiente? - kérdé Pena.

- Az - felelte a desierto. - Kígyószerű kanyarulatairól nevezik így.

- Akkor tudom már az utat. Most jön egy kis szavanna, azután egy nagy erdő, az erdő mögött egy campo, s annak szélén kezdődik a Laguna de Bambu. A mbocovik falva az erdő és a lagúna közt van, de inkább az erdőhöz közel.

- Úgy van. És a falura emlékszik?

- Hogyne. Éppen négyzet alakja van, ami nagy ritkaság az indiánoknál.

- Ez csak nekünk jó - szóltam én -, mert megkönnyíti a támadást. Ha a falunak hosszúkás vagy szabálytalan alakja volna, akkor meg kellene oszolnunk, és sok indián megszökhetnék.

- A falut egy jezsuita páter alapította -monda Pena. Van temploma is.

- Erről nem is tudtam - viszonzá a desierto.

- Persze nem nagy, tornyos épület, csak egy kunyhó, de a legnagyobb a helységben.

- Kereszt van rajta vagy előtte?

- Nincs.

- Akkor nem igazi templom. Igaz, hogy sok mbocovi keresztény, de csak színből. Papjuk van?

- Nincs.

- Látta a templomot?

- Nem, azt mondták, hogy a Casa de nuestro Senorba nem szabad idegennek belépni.

- Az úr házába! Pedig mégsem lehet igazi templom az.

- Eri is ezt gondoltam. Itt valami titok lappang.

- Nos, akkor más senornak a háza - szóltam közbe -, tudniillik a sendadornak.

- Hogy jön ön erre a furcsa gondolatra? - kérdé Winter.

- Csöppet sem furcsa. Hiszen a sendadornak több tekintélye van a mbocoviknál, mint akármelyik főnöknek. És lehet, hogy valami titka van abban az épületben, azért nem enged be oda akárkit.

- Csakugyan, ön mond valamit.

- No ugye? Meg aztán senor nemcsak urat jelent, hanem főnököt, parancsnokot is, szóval valami nagyon tekintélyes embert. Ilyen a sendador. És hogy sokféle titka lehet, azt is nagyon jól tudjuk. De ne törjük most ezen a fejünket, majd úgyis utána nézünk.

Eközben a homokról keskeny szavannára értünk, és előttünk volt az erdő. Lehetetlen volt észrevétlenül közeledni hozzá, mert ha arra jár egy mbocovi, okvetlenül meglát minket. Tehát megsarkantyúztuk lovainkat és vágtatva mentünk az első fákig. Itt leszálltunk és körülnéztünk, nincs-e nyom a földön.

Nem láttunk semmit.

- Milyen széles az erdő? - kérdem a desiertótól.

- Lépésben egy óra.

- Akkor legyünk óvatosak. Ön menjen előre, ön után a tobák, egyenként, öntől jobbra megy Peria, balra én. Ha hármunk közül valaki fölemeli a karját, az azt jelenti, hogy baj van, s akkor megállunk. Most előre!

Az erdő nem volt sűrű, a talaj puha és nedves volt, s így a lovaglás könnyen és zajtalanul ment.

Egy félóra elteltével megláttam egy vékony, sima, egyenes ágat, mely egy vastag fatörzshöz támaszkodott. Jobban megnéztem, és fölemeltem karomat. A fffesierto intett Penának meg az indiánoknak és megálltunk.

Leszálltam, egy fához kötöttem lovamat, és óvatosan előre mentem.

Közelebb érve, láttam, hogy nem ág volt, hanem íj, a fatörzs mögött pedig egy ember térdét pillantottam meg. Tehát ott egy ember feküdt, felhúzott térddel, íját pedig a fához támasztotta. Aligha látott meg engem, különben íjához nyúlt volna.

Még közelebb mentem. Egy öreg indián volt. Aludt. Lehetett vagy hatvanéves, gyönge, vézna alak, feje a nyíltokján nyugodott, s egy úszónadrágféle volt egyetlen ruhája.

Az övében egy kés volt. Ezt kihúztam, s eltettem. Azután egyik kezemmel megfogtam az indián nyakát, a másikkal a hóna alá nyúltam, s úgy vittem a desierto felé. Könnyű volt, mint egy gyermek. Mikor letettem, mélyen fellélegzett, és ijedten bámult ránk, de szólni nem bírt.

- Egy indián! - kiáltá a desierto, és intett Penának, hogy jöjjön oda. - Hol fogta ezt?

- Itt aludt egy fa mögött.

- No ez jó. Ezt legalább kikérdezhetjük. Mindjárt beszélek vele a saját nyelvén.

Összeszedte a kezét, és így szólt spanyol nyelven:

- Gracías, senores! Én nem lenni ellenség. Én csak kicsi madarat akarta lőni, és véletlenül elaludta erdőben, mert én lenni fáradt.

- Jó - szóltam - de lassabban beszélj. Miféle néphez tartozol?

- Én lenni mbocovi innen faluból, közel lagúnához.

- A Laguna de Bambuhoz?

- Si, si, senores! Laguna de Bambuhoz.

Senores akarnak menni oda? Én majd vezetni. Csak engem ne szúrni, ne lőni, mer' az fáj csinálsz. Egyszer már lőtt engem egy ember nyíllal meg, és attól én mérges lenni, sokáig beteg lenni. Úgy bizony! Jaj, sokszor mintha egy jaguár mászkálna enyém fejedbe. Hát ne lőni, senores, ne lőni!

- Nem bántunk mi - feleltem.

- Nem? Pedig nekem majdnem kicsavarni imént enyém nyakadat. Hát kicsoda a senor?

- Én idegen vagyok.

- Barát vagy ellenség?

- Az attól függ, hogyan bánsz velem.

- Én lenni beteg, tőlem mindenki barát, aki nekem békét hagysz. Én a hechicerója (bűvésze) voltam törzsnek. De mióta én lenni mérges, senki sem nem hisz nekem.

- Vannak még a törzsekből emberek az erdőben?

- Nincs van több.

- Tudják, hogy itt vagy?

- Nem, senki sem nem törődik velem. Én mászkálni hetekig ide-oda erdőben, és lőni nyíllal kicsi madárka és nyersen meg...

Itt az övéhez nyúlt, s érezte, hogy a kése nincs ott. Visszaadtam neki.

- Köszönök - monda. - Senor jól bánja velem. Senor lenni tőlem barát.

- Együtt vannak a törzsed harcosai?

- Nem, senor, elmentek.

- Hová?

- El. Nekem nem mondták semmi. Én csak hallani, hogy yernóval mentek, nuestro Senorhoz, és sok zsákmánnyal jönni haza.

- Ismered a nuestro Senort?

- Si, ismerek őt.

- Nem tudod a másik nevét?

- Tudok.

- No hát hogy hívják?

- Geronimo Sabuco. De őt csak neveznek úgy: el sandador.

- Tudod, hol lakik?

- Mindenütt. De legszívesebben lakja itt nálunk egy nagy házban.

- Az a Casa de nuestro Senor?

- Si, si! Ő a miénk senor.

- Üres az a ház?

- No, no! Nem üres, nem. Van benne sok, sok holmi. Sendador utazik sokat, és hoz nekünk sok mindent. Mi vele megyünk fehérek ellen, elfogjuk őket, és kapunk pénzt, hogy őket megint eleresszük,

- Tehát vannak nálatok fehér foglyok?

- Ó, sokszor! Sendador vagy a veje hoznak azokat.

- Most is vannak?

- Si, si.

- Hányan?

- Már nem tudni számolni, miótától mérges lenni: én hamar eltévedni.

- Van köztük egy Parduna nevű?

- Si, si, kettő is, apa, fiú, Goyából.

- Hát Horno nevű?

- Si, si Alfonzo Horno.

- Hát mások?

- Mások, sokan. Fráter Jaguár is.

- Hol vannak a foglyok?

- Isleta del Circulón.

- Hányan őrzik őket?

- Csak hárman, mert fehér ember félni mérges nyíltól.

- Hogy lehet a faluból a szigetre jutni?

- Csónakon, az van parton eldugva.

- Megmutathatod nekünk hogy hol van?

- Si, si, én mutatok még, mert senor bánni velem jól, senor adott>vissza enyém kés.

- A harcosaitok hol vannak?

- Falu mellett, campón, lőnek nyíllal.

- Hányan vannak?

- Nem tudni számolni... izé... húsz hozta foglyokat, húsz maradni itt...

- Tehát negyvenen?

- Si, si, negyvenen, senor jobban tudsz azt.

- Meddig tart a gyakorlat?

- Sötét estig. Akkor esznek, lefeküsznek.

- Hol hálnak?

- Kunyhókban, mert künn sok szúnyog... sok szúnyog...

- Értem. Mikor váltják fel a foglyok őreit?

- Délben.

- Hát éjjel mit csinálnak az őrök?

- Gyújtanak tüzet.

- Tehát nem fognak téged keresni, ha estére nem lesz a faluban?

- Velem senki sem nem törődni. Emberek örülnének, ha én halnék meg.

- Az nem szép tőlük. Van-e itt a közelben olyan hely, ahol száz ember és száz ló elbújhatna?

- Nincs megvan. Kitől akarsz bújni el?

- A harcosaitok elől. Még ellenségnek néznek és rám lőnek.

- Attól ne félj - felelte az indián fejcsóválva. - Maradnak benn faluban, mert ma van gyakorlónap és senki sem erdőbe nem jön. Hongót1 szedtek tegnap és tegnapelőtt. Én mondok, senki sem nem jönni. És ha jön is mind, én téged megvédeni, mert te nekem adtál vissza enyém kés.

Egy darabig tanácskoztam a desiertóval, azután így szóltam:

- Utóvégre nincs mitől félnünk, mert nemcsak hárman vagyunk, harcosok is vannak velünk. Ide hívjam őket? Megmutassam?

- Jaj, ne, ne! - kiáltott fel az indián ijedten. - Ne, mer' engem lőnek meg!

- Dehogy is lőnek! Sőt inkább enni adnak neked, mert látom éhes vagy.

- Adnák... enni...? Hehe, az jó...! Akkor jöjjenek.

A desierto intett a tobáknak, akik olyan messze voltak, hogy az öreg indián nem láthatta őket.

Mikor odajöttek, és félkörbe álltak, a mbocovi félig szepegve, félig kíváncsian nézegette őket. Egyikük megkínálta ennivalóval.

- Most - szóltam a desiertóhoz -, én Penával kémszemlére indulok. Ne sokat beszélgessen ezzel az emberrel, inkább adjanak neki enni addig. Az emberei üljenek le, de azért legyenek résen. Ha lövést hallanak, az lesz a jel, hogy veszélyben vagyok, és jöjjenek akkor segítségemre.

Ezzel Penával elmentem előbbi irányunkban. Megbíztam az öreg indián szavaiban, s azért nem tartottam szükségesnek a túlságos óvatosságot,

Úgy siettünk, hogy egy negyedóra múlva kiértünk az erdőből.

Előttünk volt a falu, mögötte a lagúna, magas bambusznáddal benőtt partjával.

Hatszáz lépésnyire voltak az első kunyhók.

Egy kis téren berek állt, ott bizonyosan forrás volt.

Felhőtlen kék volt az ég, csak a lemenő nap szórt rá tüzes sugárkévékét.

A téren gyermekek játszottak, a kapukban asszonyok ültek, különféle kézimunkával, férfit nem láttunk.

Hanem a falu környéke annál zajosabb volt. Ott folytak a hadgyakorlatok, lándzsavetés, birkózás, céllövés.

A falutól jobbra csordák legeltek a nyílt mezőn, néhány férfi és sok kutya őrizete alatt.

- Hm - dörmögte Pena -, itt nem lehet hirtelen támadni.

- Nem. A férfiaknak mérgezett nyilaik vannak.

- És azoktól minden pillanatban félhetünk.

- Igen, ha nyíltan támadunk.

- Hát hogy gondolja ön a támadást?

- Lehet csellel is.

- Mindig csak csel! Az ördög tudna már elég tervet kieszelni. És mindig más és más tervet.

- A körülmények változása a haditerv változását is magával hozza. Csak fel kell magát találni az embernek.

- Fel kell találni, fel kell találni! Én akárhogyan töröm a fejemet, csak azt látom, hogy mindenképpen tótesszük magunkat a mérgezett nyilaknak.

- Nos hát ne törje a fejét. Majd töröm én az enyémet ön helyett is.

- Önnek se lesz az olyan könnyű. Vagy van már valami ötlete?

- Van. Mindenekelőtt hozzuk el társainkat a szigetről,

- Miért? Nem várhatunk azzal addig, míg a falut el nem foglaltuk? Meg aztán ki tegyük a harc veszélyeinek őket is, mikor nincsenek a legjobb állapotban?

- Dehogyis. Hanem több okom van, amiért legelőször rájuk gondolok. Hiszen azért jöttünk ide, hogy őket kiszabadítsuk. Ez a főcélunk, ha nem is az egyetlen. Tehát arra kell törekednünk, hogy minél hamarább hozzájuk jussunk. Ha pedig előbb támadjuk meg a falut, csak még nagyobb veszélybe döntjük őket. Annak a három őrnek eszébe juthat, hogy lenyilazza a foglyokat, nehogy ellenük valljanak.

- Ez igaz. Tovább csak.

- Meg aztán a foglyok bizonyára jobban ismerik az itteni viszonyokat, mint mi. Ennek a félbolond indiánnak adataira nem támaszkodhatunk egészen, és sokkal előnyösebb, ha előbb kiszabadítjuk a foglyokat, és azután kezdjük meg a támadást. Akar még több érvet is?

- Elég, köszönöm, bizalmat szavazok önnek. De hogyan akarja ön a foglyokat kiszabadítani?

- Erre két út van. Vagy lefegyverezzük az őröket, s akkor a foglyokat könnyűszerrel elhozhatjuk, vagy titokban szöktetjük meg őket, az őrök tudta nélkül.

- Mind a kettő nehéz. Csak ne volnának azok a mérgezett nyilak.

- Ha oly gyorsan és váratlanul rohanjuk meg a vöröseket, hogy ne használhassák nyilaikat, akkor nem veszélyesek.

- Hiszen éppen ez a gyorsaság a legveszélyesebb. Azok tüzet gyújtottak, és meglátnak minket a sajkában. Meg sokszor tartanak szemlét is. Már most megeshetik, hogy mi a tűz mellett gondoljuk őket, és aztán egyszerre összeütközünk velük és puff neki...!

- Én világért sem akarom önt rábeszélni vagy éppen az ön halálának okozója lenni. Tehát az egészet én magam fogom végrehajtani. Ha ügyelünk, nem lehet, hogy valamelyikünk megsebesüljön, mert a mi golyóink messzebbre visznek, mint a mérgezett nyilak. Egyszerűen bekeríthetnénk az indiánokat, s lelőhetnénk, mint a varjakát. De azt nem akarom. Hacsak lehet, ne ^ontsunk vért. Holnap reggel végezni kell mindennel, hogy már délben eltávozhassunk.

- Nem hiszem én, hogy a dolog olyan gyorsan menjen.

- Csak akarni kell. De most ne vitázzunk, hanem forduljunk vissza. A terepet már ismerjük, s láttuk, hogy az öreg indián nem hazudott.

Elővettem messzelátómat, és a lagúna felé néztem. A bambuszerdő oly sűrű volt, hogy se a szigetből, se a vízből nem láthattam semmit.

Most tehát nem volt más dolgunk, mint visszatérni az erdőbe, és bevárni az alkonyatot.

Mikor visszaérkeztünk, az öreg indián még mindig evett. Nagyon éhes volt szegény, meg csakugyan el is hanyagolták.

- Úgy sajnálom ezt a szerencsétlen embert - monda a desierto. - Ha tervünk jól üt ki, én magammal viszem, és majd gondoskodom róla.

- Azt meg is érdemli - feleltem -, mert nagy szolgálatot tett nekünk.

Ezzel beszámoltam kémszemlémről.

Én megmaradtam annál a tervemnél, hogy a támadás előtt szabadítsuk ki a foglyokat. De Pena most is ellenem volt, és vele szavazott a desierto is. Én tehát látszólag a többséghez csatlakoztam, de titkon föltettem, hogy a magam kezére fogok dolgozni.

A desierto, Penával együtt, azért akarta volna előbb a támadást, mert a mbocovikkal olyan könnyű volt elbánnunk a tóba telepen. Azt remélték, hogy csellel vagy blokáddal most is fogunk boldogulni.

- Folytassuk ezt a módszert - erősködött a desierto -, mert én meg vagyok győződve, hogy sikerülni fog. Azt hiszem, itt maradhatunk anélkül, hogy észrevegyenek minket. Várunk éjfélig, s akkor körülzároljuk a falut. Ha a mérgezett nyilak lőtávolán kívül állunk, nem eshetik semmi bajunk, ellenben a mi golyóink csak úgy röpülnek majd minden oldalról a faluba. Az ellenség kénytelen lesz magát megadni, különben mindjét halomra lőjük.

- Másképp is lehet - vetettem ellen én. - Barátaink a mbocovik hatalmában vannak.

Hátha azzal fenyegetnek majd minket, - hogy megölik őket?

- Az Isleta del Circulón csak három indián van.

- De annak a háromnak van fegyvere, a foglyoknak nincs.

- Ön feledi, hogy az a három is a mi foglyunk. Nem mehetnek el a szigetről, tehát a mi hatalmunkban vannak. Megfenyegetjük őket, hogy halállal lakolnak, ha a barátainknak csak egy hajaszála görbül is meg. Akkor nem mernek nekünk a bosszúra okot adni.

- Ez elég tetszetősen hangzik. De beállhat olyan eshetőség is, amire nem is számítunk. Körülvehetjük mi az egész lagúnát?

- Nem.

- Nos akkor megtörténhetik, hogy- míg mi körülvesszük a falut, a három őr megöli a foglyokat, s aztán megszöknek a szigetről egy tutajon.

- Akkor is elég egy emberünk a sziget szemmel tartására, s az lelőheti az őröket.

~ És használ nekünk az valamit? Mind lődözhetjük mi az őröket, ha azok már megölték a mi barátainkat. És minek kössük a sikert csakis a fegyvereinkhez, ha csellel elkerülhetjük a vérontást? Legyünk emberségesek. Ha kímélettel éppúgy célt érhetünk, mint erőszakkal, és föltétlenül az elsőre szavazok.

- Hogy aztán meg is igya a levét - vágott közbe Pena. - Én sokat tiltakoztam már az ön híres humanizmusa ellen, de hiába. Azt csak bevallhatja nekem, hogy ebből önnek - szelíden szólva - mindig kellemetlensége volt! És miért legyünk mi emberségesek, mikor a vörösek nem azok? Nem, ön le van szavazva, s legalább most én is érvényesíteni kívánom az akaratomat. Mit árt az, ha kipusztítunk egy pár mbocovit? Miriél szigorúbbak vagyunk, jövőre annál jobban fognak félni tőlünk. Az ön elnézésétől csak vérszemet kapnak, mert azt hiszik, hogy szabadon packázhatnak velünk.

- Úgy van - tette hozzá a desierto. - Adjunk nekik olyan leckét, amit ne felejtsenek el egyhamar. A kíméletesség csak rosszabbítja a helyzetet.

- Leszavaztak, hát alkalmazkodom önökhöz - szóltam közönyösen. - De most szükséges arról gondoskodnunk, hogy észre ne vegyenek bennünket. Amíg nappal van, állítsunk egy őrt az erdő szélére. Vagy inkább kimegyek magám, a hechiceróval.

Ez ellen nem volt kifogásuk.

Kimentünk ketten az erdő szélére, és leültünk. A hechiceró megadta nekem a szükséges tájékoztatást.

Mindenekelőtt azt akartam tudni, hol van a sajka. Messziről megmutatta, s a helyét is oly pontosan leírta, hogy még a sötétben is oda kellett találnom.

Az öreg indián azután lefeküdt, mert tele volt a gyomra, és el is szunnyadt.

Mikor a nap lement, odajött a desierto is.

A harcosok visszamentek a faluba és kunyhóikba tértek. A vadember korán kel fel, tehát idejében le is fekszik.

A legelőn tüzek gyúltak ki. Most már csak a pásztorok voltak ébren, de oly messze a falutól, hogy tő'lük nem tarthattunk.

- Azt hiszem, a vörösek aludni mentek - mondta a desierto. - Mire fölébrednek, nem lesz itt olyan békés minden. Talán fölösleges most már, hogy ön tovább itt maradjon, mert ellenség aligha jő az erdőbe.

- Én is azt hiszem. Tehát menjünk. Le fogok feküdni, mert napkelte előtt ébren kell lennünk.

Fölébresztettük a hechicerót, és visszamentünk táborunkba.

A tobák már lefeküdtek. Csak kettő állt Őrt közülük, s ügyelt az eszelősre is.

Én pokrócomba burkolóztam, és lefeküdtem egy kissé félre a többitől, ami nem tűnt fel senkinek.

Csakhamar egészen sötét lett.

Mindenki aludt, csupán én nem.

Áz erdő csöndjét koronként csak lovaink dobogása vagy horkolása zavarta meg.

Két óra múlva felváltották az őröket.

Ekkor elhagytam fekhelyemet, magamhoz vettem Henry-puskámat, és kifelé indultam az erdőből. Tüzet nem gyújtottunk, tehát nem láthattak meg engem.

A hechicero leírása után nem volt nehéz az utat megtalálnom.

Csakhamar kiértem az erdő szélére.

A falu sötétben volt, csak a legelőn égtek még a tüzek.

A lagúnához akartam menni, tehát meg kellett kerülnöm a falut.

Ez sikerült is. A legszélső kunyhót már előbb kitűztem célpontul, mikor a falu meg a lagúna közé értem, visszatértein a kunyhóig, és innen csak egyenes irányban kellett mennem a bambuszliget felé.

Tapogatózva megkerestem a járt utat - és öt perc múlva már megcsillant előttem a víz.

Velem szemben tűz égett - a szigeti őrtűz.

Még csak húsz lépést kellett mennem, hogy megtaláljam a bozótba rejtett csónakot.

Óvatosan beleültem. Fakéregből volt, tehát nagyon könnyű és elfért volna benne hét vagy nyolc ember is. Két hosszú evezőt találtam benne. Most eíoldtam és beeveztem a vízbe.

A tűz volt a vezetőm.

Óvatosan eveztem, hogy zajt ne üssek.

Egyszerre gyanús pézsmaillatot éreztem. Hátranéztem, s csakugyan egy pár krokodil ütötte ki fejét a vízből. Ezek a szörnyetegek ugyanis erős kigőzölgésükkel árulják el magukat. De szerencsére nem mertek közel jönni, s így baj nélkül evezhettem tovább.

Minél közelebb értem a szigethez, annál óvatosabb voltam, mert nem tudhattam, nincs-e éppen a parton a három őr.

A part közelében meg is álltam, és figyeltem, de nem láttam, nem hallottam semmit. Tehát csakhamar kikötöttem és kiszálltam. Egy darabig még a bambusz közé guggoltam és hallgatóztam s csak azután mentem tovább, de mélyen lehajolva.

Alig mentem nyolc vagy kilenc lépést, neszt hallottam a hátam mögött.

Hirtelen megfordultam, s egy nagy, sötét alakot láttam, mely magát rám vetette. Kétségbeesetten kezdtünk dulakodni. Támadómnak herkulesi ereje volt, s alig bírtam vele. Földhöz is vágott, s akkor rám kiáltott angol nyelven:

- Megvagy, vörösbőrű kutya! Megragadtam a karját, és sietve feleltem:

- Ön az, kapitány? Elengedett és lihegve szólt:

- Charley...! Én azt hittem, hogy indián. Hamarosan kimagyaráztuk magunkat.

- De hogy kerül ön erre a szigetre? - kérdé Turnerstick. - Igaza volt hát a fráternek, mikor egyre azt hangoztatta, hogy ön eljön értünk. Mi nem hittük, hiszen nem is tudtuk, él-e ön egyáltalán. Napról napra csüggedtebbek, szótlanabbak lettünk. Csak a fráter remélt és várta önt.

- No annak örülök.

- Hol van a három őr?

- A tűz mellett. Tehát tudja, hogy három őr van?

- Mindent tudok. Tehát nincs mitől félnünk?

- Nincs.

- Akkor vezessen. Önök hol vannak?

- Nem messze innen. Jöjjön csak. Hogy fognak örülni!

Csakugyan leírhatatlan örömmel fogadtak, és elhalmoztak mindenféle kérdéssel. Alig tudtam őket elcsitítani.

Természetesen a szabadulás volt első gondunk.

Mivel a sajka csak a felének volt elég, meg kellett oszolniuk.

- Ha már ön itt van - szólt Monteso -, akkor biztos a szabadulás. Én itt maradok yerbateróimmal, s megvárom, míg a sajka visszajón. Csak fegyvert hagyjon itt nekünk, senor.

- Jó - feleltem. - Maradjanak itt. Odaadom a késemet meg a revolvereimet, az elég lesz. A parton a kiszállásnál nagyon kell vigyáznunk. A talaj posványos, és krokodilok is lehetnek ott. Én is alig juthattam ide miattuk.

- Csak úgy hemzseg tőlük ez a lagúna -monda a fráter. - Ha ezek a bestiák nem volnának itt, mi már rég szabadok volnánk. De a krokodilok meg a mérgezett nyilak idekötöttek. Hanem azt mondom, ne ott kössünk ki, ahol ön a sajkát találta. Tudok egy másik helyet, amely egészen száraz, bokor sincs ott. Nappal lehet látni innen is.

Most a csónakba ültünk, Larsen evezett. Hilario kalauzolása mellett csakhamar partot értünk.

Mikor kiszálltunk, megkértem őket, hogy lehetőleg csöndben várják be visszatértünket és azzal átmentem megint a yerbaterókért. •

Már félig a csónakba ültek, mikor megláttam, hogy az egyik indián eljött a tűz mellől.

- Ez az inspekciós - súgta nekem Monteso. - Siessünk!

- Dehogyis - szóltam. - Maradjunk csak itt.

- Minek...? Senor, ne komédiázzék. Ez a vörös a mérgezett nyilával sakkban tart minket.

- Attól nem félek. Menjünk csak elébe. Kiszálltam a csónakból, és a földre lapultam.'

Az indián csakhamar a közelembe ért.

A tűz fényénél láttam, hogy mindkét kezében egy mérgezett nyíl van.

Utána kúsztam, s a puskám agyával fejbe vágtam. Lerogyott egy szó nélkül.

Kivettem kezéből a nyilakat, őt magát pedig a partra vonszoltam.

- No itt az emberük, senor Monteso - szóltam. - Hasítsák szét az ingét, és kötözzék meg, de ügyeljenek, hogy ne is kiabáljon. Én visszamegyek a másik kettőhöz.

- Az Istenért, senor...! Az életével játszik... Nem hallgattam rá.

Ismét lekushadtam, és a tűz felé másztam.

Az egyik vörös háttal, a másik arccal állt nekem.

Helyzetem kritikusabb volt, mintsem gondoltam. A két őr mintegy tíz lépésre állt tőlem, nem mehettem előre anélkül, hogy meg ne lássanak.

A véletlen azonban segítségemre jött.

A sajka felől ugyanis elfojtott kiáltás hangzott. Bizonyosan az első fogoly volt. A két mbocovi fegyveréhez kapott, és felugrott.

A part felé fordultak, nekem háttal, és hallgatóztak.

Csak ez kellett nekem. Odaugrottam, s az egyiket tarkón ütöttem puskámmal, a másik erre megfordult, de ijedtében azt sem tudta, mit csináljon. Ezt is leterítettem.

Előbb elszedtem tőlük a mérgezett nyilakat, s csak azután szóltam a yerbateróknak.

Mind odasiettek, kivéve egyet, aki az első mbocovi mellett maradt.

- Lehetséges ez? - kiáltott fel Monteso, összecsapva kezét. - Mind a kettő!

- Ki kiáltott önöknél?

- Az indián, mert felocsúdott.

- Hát nem tömték be a száját?

- Éppen azt akartuk. Baj talán?

- Dehogyis, éppen jó volt. Hanem most gondoskodjunk ezekről, és vigyük el őket is. Igaz, hogy így megint kétszer kell járnunk.

Az indiánokat megkötöztük, s mind a hármat a csónakba cipeltük. Monteso meg éri ültünk melléjük. Azután visszamentem a yerbaterókért.

Mély csöndben megkerültük a falut, azután az erdőnek tartottunk, melynek szélén megálltunk.

Itt leültünk, és csak most jutottunk hozzá, hogy kibeszéljük magunkat.

- Hárommal többen vannak, amint látom - szóltam. - Önök közt van senor Parduna és fia, Goyából?

- Igen - felelte az atya -, itt vagyunk. Hogyan köszönjük meg ezt, senor? Honnan tudta, hogy mi itt vagyunk?

- Erről majd később. Senor Alfonzo Horno is itt van?

- Itt vagyok - felelte a kérdezett.

- Akkor jó hírt hozok önnek. Unica atyja, a desierto, itt vart tobáival, hogy önt kiszabadítsa.

- Unica atyja...! Hát ismeri őt?

- Ismerem.

- Akkor vezessen hozzá azonnal.

- Csak türelem, barátom. Ilyen vaksötétben bajos ám az erdőben járni. Mi még körül akarjuk venni a falut. Éj fér már elmúlt, tehát inkább a tobákat hozom ide. Várjanak meg engem, és vigyázzanak jól a foglyokra.

Ezzel elmentem.

Egyik fától a másikig tapogatózva kerestem meg az utat a táborunkhoz.

Előbb a fekhelyemre mentem, lefeküdtem és úgy tettem, mintha most ébrednék fel.

Egyik őrt, aki értett spanyolul, megkértem, hogy keltse fel a desiertót, mert mindjárt indulnunk kell.

Csakhamar talpon volt az egész tábor.

Én előre mentem a desiertóval.

Nagyon lassan haladtunk előre, az erdő széléig.

A hold csak most jött fel annyira, hogy megvilágíthatta a mezőt s egy kissé a fákat is.

Egyszerre megállt a desierto, előre mutatott, és odasúgta nekem:

- Megálljon, kérem! Itt emberek vannak.

- Kik? Hol? - kérdeztem. - Ni, csakugyan. Kik lehetnek?

- Nem vörösek. Ruházatuk után fehérek. Lessük meg őket.

- Persze. Állítsa meg az embereit. Csak mi hárman megyünk oda, szép lassan.

A desierto kiadta a parancsot, azután ő, Pena és én előre kúsztunk, a fák mögé, ahol barátaim ültek.

Olyan messze voltak a falutól, hogy félhangosan beszélgettek.

Hilario éppen azt mondta:

- Jobban tudja ő, miért nem jött mindjárt utánunk, miért ment előbb a desiertóhoz. így persze tovább kínlódtunk, de legalább biztosabb volt a szabadulásunk.

- Én már őt is elveszettnek hittem - felelt Monteso. - Hanem olyan ő, mint a macska, mindig a talpára esik. No de nemcsak megmentett, hanem meg is szégyenített minket. Alighogy a szigetre teszi a lábát, leüt három vörösbőrűt. Mi meg féltünk tőlük, pedig többen és tovább voltunk velük.

- Igen, mert mi jobban féltettük az életünket. Még megérem, hogy ma estére a mbocovik lesznek a mi foglyaink.

- Bizonyosan - szólt közbe Horno -, ha egyszer a desierto itt van...

Nem folytathatta tovább.

A desierto megismerte a hangjáról, odaugrott és felkiáltott:

- Senor Horno! Hogy kerül ön ide...?

- Hilario! Monteso! - kiáltott fel most Pena is. - Minő meglepetés! Hát önök már szabadok...?

Természetesen megeredt a kölcsönös faggatás.

De mennyire ámult-bámult Pena meg a desierto, mikor megtudták, hogy én hoztam el a foglyokat, amíg ők aludtak. Mivel a csíny sikerült, hát nem szidtak meg, sőt örültek, mert a három indián fogolynak még hasznát vehettük.

Amint barátaink sebtében elbeszélték, megkötözve szállították őket a szigetre, a fegyvereiket a sendador a Casa de nuestro senorba vitte be. Enni, inni nem kaptak, vad tökkel és fiatal bambusz gyökerével éltek a szigeten, s a lagúna pállott vizét kellett ínniok.

Hanem most mind a sendador halálára szavaztak.^ Utána kell menni, mondták, és , elfogni, még ha az Andok legtávolabb zugába rejtőznék is.

Eközben eltelt az idő, a hold fénye fakóbb lett - és munkához kellett látnunk.

Először megszámláltuk a pásztorokat. Mint távcsövemen láttam, hatan voltak, tehát hat ember elbánhatott velük.

Fegyvereinket megosztottuk Hilarióékkal, vezetéklovainkból is kaptak. Ez nagy előnyünkre szolgált, mert a mbocoviknak nem voltak lovaik.

Nyeregbe ültünk, és a falu felé lovagoltunk.

Két tóba maradt csak vissza, a tartaléklovak s a három indián fogoly őrizetére.

Hat tobát előre küldtünk, hogy vegyék körül a csordát s a pásztorokat, mi pedig a falut vettük ostromzár alá.

Eközben mindjobban tisztult az ég.

Éppen el akartam sütni puskámat, hogy a falu lakosait felriasszam, de erre nem volt szükség, mert a pásztorok megláttak minket, és megadták a vészjelt.

Kiáltásukra megmozdult a falu.

A vörösek kisiettek kunyhóikból, s látták, hogy körül vannak véve.

A nők s a gyermekek bőgtek, a férfiak fegyvereikért siettek.

Egyik mbocovi parancsoló hangjára elnémult a lárma, s mély csönd lett.

A mboeovik először megnézték, hogy hányan vagyunk, azután összebújtak és tanácskoztak.

Tanács után eloszoltak, nyilván azzal a paranccsal, hogy a falu minden oldaláról megtámadjanak minket. De ez nem rohammal történt, hanem lassan és óvatosan. Lefeküdtek a földre, és úgy kúsztak felénk.

- Ne engedjétek őket olyan közel, hogy a nyilaik eltaláljanak minket - monda a desierto.

Tobáink tüzelni kezdtek. Körös-körül durrogtak puskáik, és a mboeovik egymás után fordultak föl.

Felénk is repültek nyilak, de nem találtak.

Most felugráltak a mboeovik, és berohantak a faluba, magukkal vivén a sebesülteket is.

Csakhamar aztán kijött egy vörös, kezében bambuszrúdra tűzött fehér ronggyal - és utána még többen.

Intettünk nekik, hogy jöjjenek közelebb.

- Nehogy udvariaskodjanak ezzel a betyárral - súgta nekem Larsen. - Ez nagy ellenségünk volt. Különben beszél egy kicsit spanyolul is.

Most hozzánk ért a követség.

A kendőlengető mbocovi megijedt Larsen láttára, de aztán összeszedte magát, és gorombán kérdé a desiertótól:

- Kik vagytok ti? Miért támadtok meg bennünket?

- Én vagyok a viejo desierto. Embereitek kétszer támadtak meg engem, de mind a kétszer legyőztük és elfogtuk őket.

A követ arca fakó lett.

- Te vagy igazán a viejo desierto? - kérdé elcsukló hangon.

- Én. Ezek a tobáim.

- Azt nem hiszem. A desierto több embert hozott volna.

- Minek? Úgyis tudtuk, hogy csak negyvenen vagytok. A yerno és Venenoso mondták nekem.

- A yerno és Venenoso nálatok vannak?

- A mi foglyaink. Ha most nem adjátok meg magatokat, akkor meghalnak.

A követ gondolkozott egy darabig. Azután így szólt:

- Azért nem ijedünk meg. Ha ránk lőnek, jelt adok az őröknek, s azok tüstént megölik a fehér foglyokat, ott a szigeten.

- Hallja ezt? - súgtam a desiertónak. - Milyen jó, hogy ezt én már elintéztem.

- Az ám...!

- Tehát vannak még foglyaitok a szigeten? - kérdem a követtől. - Ezt nem is tudtam. Nézz csak oda! Mit látsz ott?

Az erdő szélére mutattam. A követ és társai oda voltak rémületükben, mikor meglátták a három összekötözött őrt.

- És nézz csak jobban körül - folytattam. - Hát kiket akartok megölni?

Most látták csak, hogy foglyaik is szabadok, és erre ugyancsak lelohadt a harcikedvük.

- Tehát kívánom - monda a desierto -, hogy adjátok meg magatokat. Akkor nem lesz bántódástok, sőt a három társatokat is visszaküldöm. Egy félórát adok. Addig tanácskozzatok. Ha addig nem határoztok, halomra lövetem mindnyájatokat, és felgyújtom az egész falut!

A követek lehorgasztott fővel kullogtak vissza.

Aztán láttuk, hogy a vörösek leültek a falu közepén. Nyugodtan tanácskoztak.

Egy negyedóra sem telt bele, s már jött vissza a követ.

- Senores - monda -, megadjuk magunkat. Mit kívánnak?

- A fegyvert tegyétek le - felelt a desierto. -A harcosaitokat egyelőre megkötözzük, s egyenként jöjjenek ide. Minél hamarabb szót fogadtok, annál jobban megbízunk bennetek. A fegyvert a nők hozzák ki.

A követ visszatért a hírrel a faluba.

Csakhamar kivonultak a férfiak, egyesével, fegyvertelenül.

Azután a nők hozták a fegyvereket, melyeket szétosztottunk a tobák közt.

A férfiakat megkötöztük, őröket adtunk melléjük, és most már mi lettünk urai a falunak.

Zsákmányul a Casa de neustro senort s a nyájakat jelöltük ki, hogy a tobák is kapjanak valamit. Különben ezek nagyon fegyelmezett harcosok voltak, s nem láttak mindjárt a fosztogatáshoz, ami kétségkívül a desierto érdeme volt.

Mikor a sendador házába hatoltunk, az színültig rakva volt rablott holmival, kivált árucikkekkel. Ezeket mind kihordtuk.

Titokban reméltem, hogy itt lesznek azok a híres rajzok is, de nem találtam semmit. Úgy látszik, a sendador sokkal ravaszabb volt, semhogy azokat a mbocoviknál hagyja.

A továbbiakat már nem vártam meg. Régi barátaimhoz csatlakoztam, és elbúcsúztunk a desiertotól, aki még tíz tobát adott mellénk kísérőül.

Kora délután lóra ültünk, és nekivágtunk a Pampa de Salinas hosszú, rögös útjának.